Megsirattam, elgyászoltam az együtt töltött 25 évet, de valahol belül éreztem, hogy egy új, izgalmas élet vár rám. Ebben az időszakban a lányunk volt a legfőbb támaszom, aki segített összepakolni, selejtezni, felszámolni a közös otthont. Időnként annyira magam alá kerültem, hogy megfogta a kezemet, és kivitt a Margit-szigetre megsétáltatni, mint egy zombit. Ekkor még nem tudtam, merre, hogyan tovább, csak azt éreztem, hogy itt a mélypont, és innen kell felkapaszkodnom, újra építenem magamat. Ezért minden lehetőséget megvizsgáltam, mérlegeltem, mert tudtam, hogy most csak magamra számíthatok.
Hosszas keresgélés, kutatás után egy Budapest közeli kisvárosban találtam meg a számomra ideális lakást. Megmutattam a lányomnak a helyet, és neki is nagyon tetszett, ezért már készültem egy jelképes összeggel, hogy komolyak a szándékaim.
Mivel még szerkezetkész volt a lakás, így falakat és szobákat lehetett cserélgetni, és a teljes berendezése is az én ízlésemet tükrözte. Végre kiélhettem a kompromisszumok nélküli kreativitásomat a lakberendezésben, tervezésben. Igaz, hónapokig dobozokból éltem, de a kényelmetlenséget felülírta a remény, hogy egy új, felnőtt, szabad és független életet élhetek.
A bázis, az alap, a biztonság már megvolt az önálló életem kialakításához, de a kapcsolatrendszerem nem igazán. A férjemmel nagy társasági életet éltünk, azonban a válás után tudatosan kivonultam abból a körből, és igyekeztem olyan emberek társaságát keresni, akik hozzám tudnak kapcsolódni. Azért gondoltam így, mert nem látszat barátságokra vágytam, hanem tartalmas, emberi kapcsolatokra, másrészt az új barátnő foglalta el a helyemet, és ez számomra nagyon kínos volt. Történt például egy olyan eset, amikor a teniszpályán az utódom nevén szólítottak…
Így találtam egy önkéntes munkára a Hospice Házban, ahova egy éven keresztül bejártam segíteni. Lelkileg nagyon megterhelő volt a gyógyíthatatlan betegeket utolsó útjukon kísérni, számomra azonban mégis kapaszkodót nyújtott a válásom utáni mélyrepülésemhez.
Folyamatosan kerestem olyan emberek társaságát, akik már valamit letettek az asztalra, hitelesek voltak számomra emberileg, lelkileg, és üzletileg is. Próbáltam tőlük megtanulni, ők hogyan csinálták, hogyan értek el sikereket. Első mentorom Kamrás Ria volt, aki ma is a networking nagyasszonya, és általa kinyílt előttem egy olyan világ, és tudás, amit korábban nem ismertem. Ez a személyiségfejlődésemre is nagy hatással volt, hiszen felismertem, hogy a visszahúzódó, introvertált csigaházamból fontos kilépni, és megmutatni magamat, és azt a céget, amit éppen képviselek.
Természetesen ráláttam, hogy nekem is képeznem kell magam, ha lépést akarok tartani, ha fejlődni, gyarapodni szeretnék. Így elvégeztem egy ECDL számítógép-használói tanfolyamot, egy Cashflow tanfolyamat, és rendszeresen olvastam önfejlesztő könyveket. Így ismertem meg Robert Kiyosaki összes művét, mint például a „Szegény papa, gazdag papa”, vagy „A gazdagok összeesküvése” (A pénz 8 új szabálya), „Miért szeretnénk, hogy gazdagodj”, „Gazdag papa befektetési tanácsai”, és még sok más motivációs tréninget, előadást és cd-t.
Ezek közül engem a Cashflow négyszög fogott meg a legjobban, ami két oldalt mutat be, az alkalmazottit, és a vállalkozóit. Az utóbbiból főleg olyan eszközökbe való befektetéseket, amik pénzt termelnek, mint például az ingatlan vásárlás, kiadás, a nemesfém befektetés, vagy éppen a networking.
Ez az időszak az új Én kitalálásáról, kialakításáról, és az új hobbik megtalálásáról is szólt. Így vált szenvedélyemmé a mai a napig a bringázás, hegyen, völgyön, napokig 50-60 km letekerése. Számomra a szabadság érzetét, az önfeledt, természetközeli illatok, tájak kóstolgatását nyújtja.
Már kezd halványulni az a szlogen bennem, hogy egy „50 éves nő már nem kell senkinek”, hiszen önmagam számára nagyon is fontos vagyok, ezért soha nem késő kilépni egy romboló kapcsolatból, nekivágni az ismeretlennek, kialakítani egy számodra új és barátságos életet.
Lélekmentor | Life coach | Mediátor