Amikor a 20. házassági évfordulónk környékén kitört belőlem, hogy boldogtalan vagyok, szinte kiokádtam magamból az addig összegyűjtött sérelmeimet. A férjem sértetten és értetlenül bambult rám, majd kiviharzott a helyzetből. Korábban többször próbáltam ezt jelezni, hogy nem kapok elég figyelmet, törődést, szeretetet. Sajnos, az anyagiak átvették az uralmat a házasságunk felett. 

Később, már nyugodtabb körülmények között sikerült erről beszélnem, azonban nem talált megértésre. Most is a fülembe csengenek szavai, ami az elmúlt években szinte belém égett, és csak hosszú, belső önfeldolgozással sikerült a helyére tenni, ami így hangzott:

„Mit ugrálsz, megvan mindened, örülj, hogy luk van a fenekeden, egyébként is, egy ötven éves nő már nem kell senkinek!” 

Nagyon fájt, és szíven ütöttek ezek a szavak, hiszen együtt csináltuk ezt végig, közös célokkal, és amikor már csak élvezhetnénk, és learathatnánk a munkánk gyümölcsét, egymást marjuk. Igazságtalannak, megalázónak és kiszolgáltatottnak éreztem magam. 

Ez a helyzet az „üres fészek” szindróma állapotában talált bennünket, hiszen a lányunk már elköltözött otthonról, és ezt az űrt különféle pótcselekvésekkel próbáltuk betömködni. Innen már rakéta gyorsasággal távolodtunk egymástól. Ő egyre inkább a pénz, élvezetek, barátok, barátnők hajszolásába tett energiát, és pedig kerestem magamat, és a helyemet a világban.

Sokat veszekedtünk, vagy éppen napokig szótlanok voltunk, és a közös ágyat a nappali kanapéja váltotta fel. Fogalmam sem volt, merre, hogyan tovább.

Tele voltam kételyekkel, félelmekkel, berögzült fóbiákkal. Ki is vagyok én valójában, ott legbelül, és mihez kezdjek magammal? Kihez fordulhatok segítségért, megértésért, feloldozásért? Tényleg ennyi volt az élet? Bezárhatom a nőiességemet, az adni akarásomat, a tenni vágyásomat, és a kreativitásomat? Ezek a kérdések, és a kilátástalanság kételye lett úrrá rajtam.

Sajnos, a szüleim már régen elmentek, így hozzájuk sem fordulhattam tanácsért.

 

Lélekmentor | Life coach | Mediátor